novella

„Van már kenyerem, borom is van”, mondja az érett, befutott Kosztolányi Dezső egy gyönyörű versében, a fiatalság szegénységére és lázára visszagondolva, s így fejezi be.... "itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben”.

Kár hogy nem vagyok álomfejtő, különben tudnám ,miért visszatérő álmom a pocakos Kardanecker Vili, a sváb fűszeres, akit ötven éve láttam utoljára, amikor kivándorolt Amerikába.

Füvet nyírni járunk. Havonta egy meccs, ledúrjuk a pályát Miklóssal. Miklós beül mellém a terepjáróba, elmeséli, ki kinek a kicsodája Szarvason. Tudod, Csabi, a Janurik Pali öccse volt az, aki ott dolgozott a Szirénben. Tudom, hogyne tudnám. Mindent tudok Janurik Pali öccséről, de már pont elfelejteném, mire Miklós emlékeztet. Ezért is jó kettesben kimenni a Nyúlzugba. Enyém a part. A tíz éve kiirtott akácok surjánjai már meredeznek. Metszőolló, fűrész. Nekiesem a „dzsumbelnek", ahogy Miklós mondja. Ő addig a régi ház körül tologatja a fűnyírót, ahol virágzik minden. Főleg a gyomok.

A kicsi tóról tulajdonképpen nem Is illendő írni. Egy (nemrég még) jómódú egyesület tava, alig fél-háromnegyed órányira Budapesttől. A kerítés kapuja csak a jogosultak előtt nyílik meg.

Péter olyan szerénységgel csapódott hozzám, hogy szinte észre se vettem. Tétova ifjúként akkor még csak harmadik mérkőzésemre készültem a gyár csapatában. Öltözőnk a munkásszálló alagsorában volt, onnan baktattunk ki már mezbe öltözötten a játéktérre. Még hideg időt lehelt a tavasz, az egyesület színeit jelentő piros-fekete melegítőben ugráltunk, futkároztunk a meccs előtt.

Énekes Józsi — alias Abbé, Atya — történetünk egyik kulcsfigurája, de nem főszereplője. Teljes életútját nincs módunkban bemutatni, ahhoz túl mozgalmas. Gyermekkorában végigélvezte az ország majd’ minden javítóintézetének vendégszeretetét, s a hosszabb-rövidebb önkényes távozások során szerzett zsebes tapasztalatokat a vásárok és más sokadalmak tumultusában kamatoztatta. Élete legnagyobb dobása egy bőrönd meglovasításával kezdődött, amit a szolnoki állomáson emelt el egy vonatra váró pap mellől. Sovány fogásnak bizonyult, a fogkefén kívül egy nadrág, egy reverenda és egy pár cipő volt benne.

Hűvös őszi szél kavarja a földön a lehullott leveleket. A nagy művész, a Természet ecsetje álomszerű színeket fest a ritkuló fák lombjaira s mint valami mesebeli csodás aranylepke, úgy villan meg egy-egy szárnyra kapott falevél az őszi napsütésben. Szép, tiszta időben, jóleső napfényben taposom a víz melletti hepe-hupás gyalogutat. Az októberi gyenge nap sugarai vonnak be körülöttem mindent, bebújnak a fák repedéseibe; a pihenőre készülő növényzet közé és megsimogatják a sejtelmesen zizegő nádszálakat.